A Túravitorlás Sportklub nyílt logópályázatot írt ki 2010. április 7-én. A jelentkezők egyedüli pályázati feltétele: a számlaképesség. A kiírás a palyazatok.org oldalon olvasható, mely a 13. nyílt logópályázat az elmúlt félévben.
2009. novembere óta a kiírók repertoárjában szerepel: általános iskola, Asztronautikai Társaság, a Debreceni Egyetem, XIII. kerületi kulturális intézmények, a MÁV Start Zrt., Magyar fair trade termékek gyártója és még számos más intézmény, alapítvány, szervezet, akik ily módon próbálnak valamiféle arculatot kovácsolni maguknak.
Az utóbbi időben egyre negatívabban vélekednek olvasóink és nem utolsó sorban maga a szakma is az ehhez hasonló felhívásokról és eredményeikről. A tervezőknek meghirdetett grafikai pályázatokat kiemelten nagy figyelem kíséri – pozitív vagy negatív szemszögből egyaránt – különösen akkor, ha nyílt megmérettetésről van szó. Az amatőrök által is elérhető lehetőségek egyrészt bemutatkozás, de hatalmas bukás is lehet számukra. Negatívum a szakmának, identitás a szervezeteknek, figyelem a győztesnek. Keressük az okokat és válaszokat.
Ki, miért és hogyan
A logótervezés a tervezői szakma legsarkalatosabb területe, mely a legtöbb egyeztetést, gondolatiságot kívánja meg mind az ügyfél, mind a tervezői oldalról. Kialakításában „kultúra, világlátás, olvasottság, elhivatottság, boldog nyarak, problémamegoldó és absztrakciós képesség, rendszertervezés és még ki tudja mik vannak” – mondta el Gosztom András, a Design Management díj meghívásos logpályázatának nyertese.
Félő, hogy ezek a képességek nincsenek meg azokban a lelkes amatőrökben, akik pályáznak a fent említett felhívásokra. Nap, mint nap születnek eredmények, díjakat osztanak ki, ilyen-olyan logóval rendelkező szervezetek jelennek meg a nyilvánosság előtt, boldog, boldogtalan próbálkozik, több kevesebb sikerrel. Szükség van erre? A kihirdetett eredmények megállják a helyüket szakmailag? Egyáltalán kinek lehetne kiírni nyílt pályázatot?
Támogatás vs. kényelem
A pályáztatást általában két dolog indítja el: egyfelől eredhet abból az általános, manapság elterjedt szokássá váló „támogassuk a fiatal tehetségeket” kezdeményezésből, melynek alapja nagyon is üdvözlendő és szükséges. A másik oldal viszont egyszerű gazdasági okokra vezethető vissza: ha nincs pénz meghívásos tendert kiírni, ha nincs idő folyamatos konzultációt tartani a felkért szakmabelivel, akkor ezt elkerülendő, legjobb, ha kiírunk egy pályázatot. Ha megfelelően értékes a díj, nagy nyilvánosságot kap az eredmény és ingyenes a pályázás, biztosan tódulni fognak a pályaművek. A kérdés csak az, hogy ezek szakmaiságát hogy és miképpen lehet meghúzni egy kiírásban. Főleg úgy, hogy nem becsüli le a kreatív munka értékét!
Míg egy közösségre épülő szervezet vagy alapítvány saját tagjait megmozgatva, és érdek nélkül készülhet egy logópályázatra, addig a nagy nyilvánosság előtt megjelenő, illetve a gazdasági társaságoknak a visszájára is fordulhat a kezdeményezés.
A nyílt, bárki számára elérhető pályázatok színvonala alapvetően alacsony, hiszen a hivatásosak nem érzik megfelelő szintűnek képzettségükhöz, ezért nem is jelentkeznek. Abban az esetben viszont, ha bizonyos szakmai előmenetel az elvárás, elmaradnak azon tehetségek, akik nem az egyetemeken szerezték meg alapjaikat.
Esélytelen esélyesek
Ezen az ördögi körön túllépve jön a következő lépcső, amikor látatlanul bízunk abban, hogy a beérkező munkákat szakmai zsűri értékeli, s a döntés megfelelő kezekben van. A sebtiben összehívott, ténylegesen szakmai zsűri sem tudja sokszor a megfelelő eredményt adni. Kell-e egyáltalán minden esetben végeredményt hirdetni? A nemrégiben született díjak ez utóbbi felvetést igencsak megkérdőjelezik, és azt kell mondjuk: nem minden esetben kellett volna a döntést meghozni, vagy nem pont azt kellett volna választani.
Megfontoltan pályázzunk
A konklúzió természetesen nem az, hogy ne pályázzunk, mert úgysem a legjobb fog nyerni és alapvetően rossz az egész kezdeményezés. A kiíróknak minél többször kellene feltenniük a kérdést magukban, hogy kell-e értelmetlenül végeredményt vagy éppen pályázatot hirdetni?
Azzal ugyanis, hogy kényszer alatt megjelölnek egy kevésbé jó alkotást, nem tesznek jót senkinek. A kiíró nem lesz teljes mértékben elégedett, hiszen nem kapta meg az általa áhított végeredményt, a szakma lejáratódik, miután nagynyilánosság előtt mutatják be a “legjobb grafikai tervet”. A nyertesnek hirdetett személy pedig még roszabbul jár, mert igaz, hogy nyert és kapott valamilyen díjat, de ha az egyrészt nem valósul meg, másrészt, ha a szakma lehúzza, akkor már ő maga sem érzi azt elismerésnek.
Először is fontos lenne, hogy átgondolt legyen a pályázat kiírása és annak feltételei, és akkor valószínűleg kevesebb értelmetlen döntés és vizuális kár születne, nem dolgoznának feleslegesen a pályázók, az elbírálók és emellett jobb végeredmény szülehetne. Addig a pontig azonban, míg a tervezői képességek és a tervezőgrafika nem kap kulturálisan és társadalmilag is szakmai elismerést és megbecsülést, a helyzet nem sokat változhat. A nyílt pályáztatások továbbra is életünk részesei maradnak.